Nehéz kilépni a szegénységből, de akadnak példás esetek is
Citromsziget: kitörési kísérlet
Nagykanizsa - Citromsziget. A kifejezés hallatán olvasóink többségének minden bizonnyal az jut eszébe az elhíresült nagykanizsai, Dózsa György 73-75. alatt lévő épületegyüttesről: ez az a hely, ahova a madár is rendőrautóval jár.
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
Kár tagadni, van ennek igazságtartalma, ám nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy élnek itt szép számmal olyan emberek is, akik azon vannak, hogy kitörjenek ebből a - mondjuk ki - gettóból, amit az elmúlt évtizedekben maga az önkormányzat alakított ki azzal, hogy a város legproblémásabb lakásbérlőit helyezte ide.
Az egykori laktanyában egyébként ma körülbelül félezren élnek, javarészt elhanyagolt, leromlott bérlakásokban, pedig a patinás, 1902-ben felhúzott József nádor laktanya még mai, romos állapotában is szemet gyönyörködtető. Ha az elmúlt harminc-negyven év alatt az éppen aktuális városvezetést érdekelte volna, hogy mi történik ezzel a páratlan építészeti értékkel, akkor ma vélhetően nem lenne ilyen állapotban az ingatlan.
(Folytatás Citromsziget... címmel az 5. oldalon)
Igaz, azt sem szabad eltitkolni, hogy az itt élők nagy része is ludas abban, hogy az egykoron a monarchia legjelentősebb laktanyái közé tartozó épület ma olyan, amilyen. Többségük nem törődik a környezetével, mert úgy véli, nem érdemes, ugyanis az itt lévő lakások az önkormányzat tulajdonát képezik. Akadnak azonban pozitív példák is. Van néhány lakás, melyeket lakóik belülről olyan állapotba hoztak, hogy a látvány alapján hajlamos az ember elfeledni: a Citromszigeten jár. Persze, rögtön eszébe jut, amint ismét kilép az udvarra... Horváth Zoltán 1989-ben költözött ide a szüleivel. Nekik sikerült kikerülniük a Citromszigetről, ma már saját lakásukban élnek.
Horváth Zoltán azonban úgy döntött, itt marad, mint mondja, jól érezte magát a haverok között, és a lakbér is alacsonyabb, mint másutt. Itt alapított családot; fia, Erik, már hat éves. Zoltán azt mondja: fia is szeret a Citromszigeten lakni, s habár nem itt képzelik el további életüket, addig is mindent megtesznek azért, hogy Eriknek ne kelljen majd szülei miatt szégyenkeznie szeptemberben, az iskolában.
- Az elmúlt időszakban hétszázezer forintot költöttem a lakásunkra, pedig nem is a miénk, önkormányzati tulajdon - mutatja a konyhát, majd a szobát Horváth Zoltán, s valóban: az aljzatot igényes padlóburkolat borítja, a szoba frissen festett, tiszta, rendezett a lakás. - Mi a magunk részéről igyekszünk mindent megtenni, hogy a lakáson belül rendezett körülményeket teremtsünk, még akkor is, ha minden pénz, amit a lakás tatarozására költünk, lényegében az önkormányzatnál marad, ha egyszer sikerül innen elköltöznünk. A külső körülményeken azonban, azt hiszem, a városnak kellene javítania, hiszen mi is fizetünk lakbért. Igaz, kevesebbet, mint a Kazanlak körúton élő lakásbérlők... Cserébe nem is tesznek értünk semmit sem, teljesen magunkra vagyunk utalva. Rendbe kellene tenni az utakat, nézze meg, ha esik az eső, nyakig sárban kell járnunk. Aztán nagyon kellene egy játszótér is a gyerekeknek. Ne gondoljanak valami nagy dologra, elég lenne egy hinta és egy homokozó. Ezeket már régóta kérjük, de eddig még nem jártunk sikerrel.
- Az a baj, hogy általánosítanak, s aki törekvőbb, azt is egy kalap alá veszik a többiekkel - veszi át a szót Balogh Sándor, aki élettársával és nevelt fiaival él itt. - A legnehezebben kezelhető, problémás embereket évek óta ide teszik, s ezek bizony, lehúzzák a többieket is. Egyre több lesz a rendetlen, a környezetére nem sokat adó lakó a Citromszigeten. Ez látszik a lakások többségén is.
Balogh Sándor azt mondja, az Ingatlankezelési Intézmény a megüresedő lakásokat az új lakók beköltözése előtt rendbe teszi ugyan, ám ez csak tűzoltás. Folyamatos felújításra lett volna szükség, s az eddigi önkormányzatok felelőssége, hogy nem kezdtek hozzá az épületegyüttes részleges rekonstrukciójához. Egyetértve Horváth Zoltánnal, azt is hibának tartja, hogy ide helyezi az önkormányzat a valóban problémás lakókat, s ha valaki korábban adott is magára egy kicsit, lassan a többiekhez idomul - lényegében gettósodás zajlik. Szerintük, ha a magyarok közé, a város több pontjára szétszórtan költöztették volna ezeket az embereket, lehet, hogy másként viselkednének. Itt viszont a többség szemében egyáltalán nem számít jó pontnak, ha valaki kicsit is törekvőbb, mint a nagy átlag.
Horváth Zoltán meséli, amikor több táskával érkezik haza, lépéseit figyelő tekintetek övezik, s összesúgnak a háta mögött, hogy vajon miből telik neki ennyi mindenre, biztosan lop...
- Ezek az emberek csak azt felejtik el, hogy ha elmennének dolgozni, úgy, mint én, akkor nekik is jutna - magyarázza mérgesen. - Könnyebb itthon ülni, várni a szociális segélyre meg a családi pótlékra, amit aztán elvernek, mert tudom jól, hogy nem a gyerekre költik azt a pénzt.
Strausz József 1996 óta él itt, még a szüleivel költözött a Citromszigetre. Ő is rendkívül otthonos, saját maga által felújított lakásában él.
- Tisztában vagyunk azzal, hogy a lakásainkra költött pénzt már nem kapjuk vissza, de kénytelenek vagyunk anyagiakkal is hozzájárulni ahhoz, hogy méltó körülmények között élhessünk - mondja. - Nincs más választásunk, mert aki ide kerül, az nehezen tud innét kimenni. Sajnos, ha egy munkahelyen meghallják, hogy a Citromszigeten lakom, rögtön bezárnak előttem minden kaput. Most szerencsém volt, sikerült elhelyezkednem az egyik temetkezési vállalkozáshoz.
Mindhárman azt mondják: sok még a tennivaló, hogy változzon az itt élők megítélése. Ez azonban nem csak reájuk nézve jelent kötelezettséget. Nem rejtik véka alá azon véleményüket sem, hogy tapasztalataik szerint a politika eddig még mindig csak akkor jelent meg a Dózsa György út 73-75. udvarán, ha szükség volt az itt élők voksaira - aztán négy évig senkit nem érdekelt a Citromsziget lakóinak baja, bánata. Pedig - mondja Horváth Zoltán - itt is emberek élnek, akik a szavazataikért cserébe nem nagy dolgot, csak egy kis figyelmet várnak. Éppen annyit, amennyit a kint élők is megkapnak.
_k.jpg)
_k.jpg)
