Beszélgetés az irodalomról, a nagy családról és a Kavics-díjról
Lackfi János tenornak készült, író lett
Vajon hány órából áll Lackfi János számára egy nap? A József Attila-díjas író, költő, műfordító versei, regényei folyamatosan jelennek meg, tanít, előad, szerkeszt és tartja a kapcsolatot az olvasókkal.
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
szóljon hozzá
A kérdést a napokban személyesen is feltehettem, amikor a zalaegerszegi Deák Ferenc Megyei Könyvtár gyermekkönyvtárában járt.
- Legyen szó bármelyik tevékenységről, az eredő, a kiindulási pont közös, hiszen alapvetően avval foglalkozom, amit szeretek – az irodalommal. S ezt nagy ajándéknak tartom. A Pázmány Péter Egyetem francia tanszékén 19-20. századi francia, belga irodalmat tanítok, illetve műfordítást. Emellett hat éve kreatív írás specializációt, azaz szépírásképzést is oktatunk Vörös István kollégámmal.
– A könyvtárban kisdiákoknak olvasott fel a gyermekverseiből. Milyen gyakran adódik alkalma személyes találkozásokra?
|
– Hál´ istennek elég sok helyre hívnak. Sajnos a szakmabeliek között is akadnak, akik a gyermekirodalmat a futottak még kategóriába sorolják. Azért tartom fontosnak az élő szó erejét, mert azokból a gyerekekből lesznek a felnőtt olvasók, akik már most nyitottak az irodalomra. Tavaly az óvodáktól az iskolákon át az öregek otthonáig nyolcvan helyen voltam az országban. Nyilván van bennem egyfajta ripacskodási hajlam, valójában tenor szerettem volna lenni. Jártam hangképzésre is, de a vágyból mára annyi maradt, hogy a templomi kórusunkban időnként énekelgetek...
– Említette, közel érzi magához a gyermekek világát, annál is inkább, mivel Önnek is van otthon öt...
– Ez az a valóság, ami körülvesz és szívesen beszélek róla. A legnagyobb gyermekem már egyetemre készül, a kisebbik nyolcéves... A nagy család fantasztikusan dinamikus rendszer. Állandóan történik valakivel valami, az egyiknek a füle fáj, a másik nem tud hazajönni, el kell érte menni és így tovább. Nemcsak gyerek-, hanem felnőttíróként is merítek élményt a családi életből. Kicsiben leképeződik a társadalom működése, az érdekvédelem, meg kell tanulni egymást elfogadni.
– Mikor ír?
– Főleg éjszaka. S ha hajnali 3-4 órakor fekszem le, zötyögősebb a nap... Természetesen sok áldozattal jár a nagy család, nem biztos, hogy mindig ahhoz van kedve az embernek, amihez a másik szeretné, ez normális dolog. De közben óriási érzelmi biztonságot, stabilitást ad úgy hazamenni, hogy hat ember szeretete vesz körül.
Élvezi a humort, szeret a szavakkal játszani. Talán ez is indította Vörös Istvánnal arra a vállalkozásra, hogy ismert költők ismert műveinek ritmikájára verseljenek, s ezek a variációk megjelentek az Apám kakasa című kötetben. Íme némi ízelítő: „Ej, mi a szösz, kakas szaki,/ csak nem a szobában lakik?/ Megzakkant tán az öregem, s beengedi ide nekem?” Sikerét a belőle készült rádióműsor vagy a három kiadás is jelzi. A versekből a Sajtkukacz együttes CD-t készített.
– Az egyik koncerten odajött egy anyuka és azt mondta, nagyon élvezték. Az apuka végig azt hajtogatta, ez tiszta Monthy Python... a lányuk még kicsi, de nekik ajánljam a lemezt. Valójában az is volt a célunk, hogy felébresszük a felnőttekben alvó gyereket. Az én megítélésem szerint három embernek szól egy jó gyerekkönyv: legfőképp a gyereknek, az ő világáról kell beszélni, másodszor a felnőttnek, aki a gyereknek vásárol könyvet, harmadikként pedig a gyerekben alvó majdani felnőttnek. Nekem is felnőtt koromban esett le például, hogy Weöres Sándor Altatódal címú versében a „Kék gyöngyöt tesz bársony-tokba” arról szól, hogy a szemhéj rácsukódik a kék szemre...
– Szülei íróemberek. Hogyan viszonyultak az Ön irodalmi ambícióihoz?
– Nem rajongtak feltétlen a gondolatért, de nem is akadályoztak. Azt gondolták, a zenei pálya felé megyek el, de végül is az ELTE magyar- francia szakán végeztem.
Művészettörténész feleségét – akinek a nagyapja Bárdos Lajos zeneszerző – nemcsak szellemi társnak tartja, hanem logisztikai szakembernek is, aki otthon átlátja a nadrágok, zoknik kaotikus rendszerét. Lackfi János számára természetes, segít a teendőkben, nem szimpatikus számára az a férfitípus, aki hazamegy a munkából, felveszi a papucsot és várja, hogy kiszolgálják.
– Májusban töltötte be a 40. életévét. Tett egyfajta számvetést?
– Először azt az örömömet osztanám meg, hogy a barátaim nagyszerű ünneplésben részesítettek, ahová eljött Máté Angéla is, ő kapta az év gyerekkönyve díjat. Fantasztikus erdélyi írónő, reggel felült Marosvásárhelyt a buszra, hogy ajándékba átadjon nekem egy gyönyörú metszőollót, merthogy új házunk lesz, most építkezünk... Magamat felnőtt verses, illetve novelláskötettel leptem meg, Az Élő hal és A legnehezebb kabát című könyveknek nemrég volt a bemutatója... A negyven év mindenképpen magaslati pont. Az embert arra is sarkallja, hogy számot vessen, mi az, amit mindenképpen meg kellene csinálni. Elgondolkodni, néha visszavenni az iramból. Sok terv foglalkoztat, kötetek készülnek, regény, meseregény formálódik. Kicsit mágikusan mindent az új házhoz kötünk, ott minden majd másképp lesz... Nyilván nem, de valahol lakozik az emberben a várakozás és egy kicsit az újrakezdés izgalma is.
– A kortárs irodalmárokkal milyen a kapcsolata?
– Az idősebb generáció elfogad, hálás vagyok, hogy a Lyukas óra című televíziós műsorban Lator Lászlóval és Várady Szabolccsal lehetek együtt. A 30-40-es nemzedéknek kilenc éve adom át az általam alapított Kavics-díjat, ami tényleg csak egy, még Nizzából hozott kavics, díszdobozba csomagolva. Az elsőt Jónás Tamásnak adtam, és azóta már sokan megkapták, köztük Tóth Kriszta is. De nem mi vagyunk a fiatalok, hanem a húszas éveikben járók. Az ő műveikből is válogattam a most megjelent kortárs magyar írók meseantológiájába olyan szerzők társaságában, mint Lázár Ervin, aki már sajnos nem lehet közöttünk. Szeretek gyűjteni, átadni, révész módjára valamit átvinni valahonnan valahová. Azért, hogy amit a magam számára értékesnek, fontosnak tartok, meg tudjam osztani az emberekkel.
Ennyi elég is
„– Amikor hazavittem a második gyerekkötetemet, a lányok éppen görkorcsolyáztak az udvaron. Mondtam nekik, megjelent egy könyvem, nézzék meg. Leültek, kiolvasták. Megkérdeztem, milyen volt. Jó... Ennyi elég is.”
Címkék: irodalom, író, vers, költő, regény, műfordító, Lackfi János, Kavics-díj
Hozzászólások »
Még nem érkezett hozzászólás.